Igéretem szerint mára hoztam is az első részt! A design már készül, nemsokára kész lesz az is, és akkor már teljes pompájában élvezhetitek a történetet. Kikerült az ,olvasóim' modul is, szóval iratkozzatok fel, és kommenteljetek ha tetszett! :)
xx Ivory
Március vége van, és még ezerrel megy a fűtés az apartmanban, amelynek két szobája közül a kisebbikben ülök. Alattam susogva gyűrődik a szatén ágynemű, amit a sok tehetséggel megáldott személyzet a március végi hideg ellenére használatunkra bocsátott. Nem haragszom érte, hiszen tetszik az anyag királykék színe. El tudok benne veszni, gondolataim messzire kalandoznak, átrepülve határokon, egyenesen Németországba, ahol lakom, és ahol játszom. A változatos vidék, a hegyek és fenyvesek lenyűgöznek. Gyakran, magányos óráimban, amikor nem edzek vagy Ádámmal bulizom, beülök az autómba és a városból kihajtva megállok valahol. Kiszállok, és csak elindulok befelé az erdőbe. Ez veszélyes, és igazából azt hiszem tiltott is a klubszabályzat által, mert beletartozik a saját épség veszélyeztetése témakörbe. Nem éppen a legbiztonságosabb úttalan utakon az erdőben bóklászni a vadak miatt. Ahhoz képest, hogy vigyáznom kellene, és a lehető legszigorúbban betartani a követelményeket, hiszen már megszegem az egyik alapszabályt, miszerint nők nem játszhatnak a férfi futballban, eléggé elengedem magam. Igen, jól hallottátok. Lányként a fiúk között focizom, méghozzá világszínvonalon. A külsőmön nem igazán látszik az eredeti nemem, és bár szakállat nem növesztettem, a női vonások szinte teljesen eltűntek a testemről. Hajamat alig tízcentisre vágatom, a melleim sosem voltak nagyok, az arcom pedig örökletesen nem túl nőies jellegű. Még óvodában is sokszor megkérdezték a szüleimtől, persze suttogva, szégyenkezve tudatlanságukon, sűrűn elnézést kérve, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Aztán mikor közölték az illetővel, hogy lány vagyok és Annának hívnak, ő még jobban elszégyellte magát, és gyorsan odébbállt. Azóta az Anna nevet rég elfelejtettem. A személyi igazolványomon Attila vagyok, a bizottságoknál pedig van az a pénz, amiért egy-egy gyengébb jellemű ember hajlandó meghamisítani a laboreredményeket. Már öt éves koromtól kezdve tudtam, hogy profi focista akarok lenni, és most, húsz évvel később meg biztosabb vagyok a dolgomban. Választhattam volna, hogy nem változom meg radikálisan, nem szököm meg otthonról tizenkét évesen az egyedüli és legjobb barátommal Németországba, hogy valóra válthassam az álmomat. Most játszhatnék valami utolsó osztályú női klubban, ahol tengődnék egyik napról a másikra, hiszen a női futballban se pénz, se jövő. Itt viszont van, és én ezért rúgtam fel az életemet. Holnap játsszuk a válogatottal az első gyakorlómeccsünket a horvátok ellen, hiszen kijutottunk az Európa-bajnokságra. Az egyik nagy meglepetés vagyunk, mi pedig büszkén fogunk kiállni, és bebizonyítani a hazánknak és egész Európának, hogy igenis méltók vagyunk arra, hogy ott legyünk.
A mellettem levő szobából halk zene szól, így tudom, hogy Ádám sem tud aludni. Izgul a holnapi mérkőzés előtt, pedig Bernd Storck megmondta neki, hogy csereként léphet csak pályára. Nagyon büszke vagyok rá, arra, amit elért, és ahogy az emberekhez és az élethez viszonyul. Az első és egyetlen legjobb barátom. Felcsatolom a vékony aranykarkötőt, amit az első válogatottságunk emlékére kaptam tőle. Két szám lóg rajta, egy kilences és egy huszonnégyes,a mezszámaink, mellettük egy finomra csiszolt vörös szív. Az összetartozásunk jelképét azonban, mivel női ékszer, csak akkor viselhetem, amikor ketten vagyunk. Ez pedig minden éjjel előfordul, hiszen lakótársak vagyunk Németországban, és szobatársak a válogatott meccsek, bajnokságok idejére. Neki nincs barátnője, nekem nincs barátom, hogyan is lehetne, mikor a napjaimat férfiként élem. Rajta viszont időről időre meglepődöm. Akármelyik lányt megkaphatná, ha arról volna szó, de valamiért nem akarja.
Hirtelen két halk koppanás riaszt fel gondolataimból, és szinte másodpercet sem várva dugja be az ajtón a fejét lakótársam.
-Jössz, Kicsi?-kérdezi Ádám jellegzetes hangján. Az első perctől fogva Kicsinek hív, és egyszer, mikor egy eléggé elkapott buli után józanodtunk, elmesélte, hogy két hétig a nevemet sem tudta, miután megismert. Az egyik szomszéd fiút kérdezte meg, hogy hívnak, de azóta sem szólított se Annának akkoriban, Attilának is csak az edzéseken. A fiúk mind tudják, de nem beszélünk róla. Nyílt titok de ettől függetlenül egyáltalán nem kezelnek lányként. Tudják, hogy megsértődnék, és furán is venné ki magát.
Nem válaszolok, csak óvatosan felkelek fekhelyemről, és hozzá sétálok. Nem kérdez semmit, karjaiba von és ölel szótlanul percekig. Tudja és én is tudom, hogy erre szükségünk van. A kezdettől fogva szükségünk van egymásra, arra, hogy halljuk egymás hangját, vagy egyszerűen csak egymás közelében legyünk. Tudjuk, mikor van jókedve a másiknak, mikor hagyjuk békén, mikor hogyan derítsük fel. Reagálunk a másik rezdüléseire, kitaláljuk mire gondol. Nem varázslat. Huszonkét év egymásrautaltság.
A zongora még mindig szól a másik szobában. Lendületes dallam árad a hangszórókból, minket pedig elragad a hangulat a késői időpont ellenére. Lassan derekamra csúsztatja a kezét és vezetni kezd. Alig érintjük a padló szépen lakkozott deszkáit, szinte suhanunk a talaj felett. A nem túl romantikus öltözet ellenére egyfajta báj árad a jelenetből, a levegő elfojtott érzelmekkel telik meg. Szinte szikrázik a szoba párosunk hatására. A mellkasára hajtom a fejem, ő lejjebb viszi a kezét, így táncolunk összefonódva. Nem vagyunk szerelmesek, de több van köztünk szimpla barátságnál.
A dal véget ér, ő pedig húzódozva távolodik el tőlem.
-Még egy táncot, uram?-kérdezi poénkodva, én pedig veszem a lapot, és nevetve lépek a távirányítóhoz, hogy zenét válasszak. A zongoradarab után egy szenvedélyes tangót teszek be, amit enyhe fejcsóválással és halk kuncogással díjaz. Nevetve kezdünk táncolni. Nem vitatható a köztünk levő vonzódás, amit pillanatnyilag a tüzes dallamnak tulajdonítok. Hátradönt, túlméretezett alvópólóm a nyakamig csúszik. Hosszú ujjaival megragadja az alját, rásegít egy kicsit erre a csúszásra. Mikor felhúz, a ruhadarab már nincs rajtam. Fel sem eszmélek az enyhe szédülésből, amit a szint változása okoz, mikor ajkai már az enyémeket keresik. Mohón kap utánam, kezei rövid, fekete hajamat tépik. Készségesen simulok hozzá, testünk minden apró részlete egymáshoz illően, ismerősen tapad össze. Lassan, biztosan a fal felé tol, aminek nyerskő díszítése nyomja a hátamat, de ott és akkor nem törődöm vele. Nem először csináljuk már ezt, tulajdonképpen elég gyakran előfordul, a tizennyolcadik születésnapom óta.
-Holnap meccs. Aludnunk kellene.-szólalok meg suttogva, és magam sem értem, miért mondom ezt.
-Nem érdekel.-mormogja ajkaim közé. Karjaimat a nyaka köré fonom és belélegzem az illatát. Még enyhén érezni rajta a tusfürdőt, de az idő haladtával egyre inkább a tüzes jelleg uralkodik el rajta. Lehengerel és eláraszt, lassan eluralkodna rajtam a pillanat heve, de még idejében megálljt parancsolok lángoktól ölelt elmémnek és egy ügyes mozdulattal balra sasszézok. Sötét, értetlen pillantással jutalmaz, amire csókot dobok neki és a hűtőszekrényben kezdek matatni. Egy üveg rozét húzok elő és idióta vigyorral lobogtatom meg az orra előtt. Szája féloldalas mosolyra húzódik, ahogy néz, miközben két poharat veszek ki a konyhaszekrényből. Óvatosan bort töltök az egyikbe, majd a másik pohár pereméhez érintve az üveget olyan mondat hagyja el a száját, hogy az üveg csörömpölve szakad ezer meg ezer darabra a padlón. Szinte hisztérikus hangnemben szólok hozzá.
-Ismételd meg és mondd, hogy nem igaz.
