Prológus

Sziasztok!
Mint Magyarországon a legtöbb embert, engem sem hagyott hidegen az idei foci EB, így minden egyes meccset tetőtől talpig piros-fehér-zöldben, kifestve néztem végig, természetesen hangosan kiabálva a góloknál. Eddig is focirajongó voltam, de most még jobban lekötött ez a sportág. Ezért is kezdtem neki ennek a történetnek, ami már egy ideje érlelődik a fejemben, így pedig megtalálta az utat kifelé. Remélem tetszeni fog nektek. 🙂 
Ivory 



Lassú mozdulatokkal fésülöm hátra alig tíz centis, ébenfekte hajamat. A nyitott ablakon keresztül hűvös levegő áramlik a kis hotelszobába, ahol az elkövetkezendő pár hetet fogom tölteni. Két gyors karcsapással széttárom a függönyt, és lenézek a pezsgő francia nagyvárosra, amely még éjjel egykor sem hajlandó nyugovóra térni. A türelmetlen taxisok ész nélkül nyomják a dudát a mások sofőr minden apró hibájára, aki persze igyekszik megtorolni az őt ért sérelmeket egy még hosszabb dudaszólóval. A szemben levő bár előtt fiatalok cigarettáznak, mélyen leszívva a füstöt, hangosan énekelve a legújabb zenéket. Most, az ideérkező hangfoszlányokból ítélve Jennifer Lopez Ain't Your Mama című száma szól nem éppen a legtisztábban, de hát mit is várhatna el az ember az Európa-bajnokságra érkező szurkolóktól? Azért jöttek, hogy jól érezzék magukat, nekünk pedig meg kell adnunk nekik ezt. Meccsről meccsre teljesíteni kell, hozni a legjobb formánkat, gólokat rúgni és továbbjutni. Látszólag egyszerű a dolog, de a legtöbb ember nem tudja, hogy emögött mennyi munka van. Mennyit kell edzeni, a táplálkozásra odafigyelni, időt beosztani. Most is aludnom kellene, kipihennem magam a holnaputáni mérkőzés előtt, ahol a kezdőcsapatban játszom, és nincs mese, le kell győznünk az osztrák válogatottat. Nem lesz könnyű, de sikerülni fog. A fiúkkal teljes az összhangunk, az egyik legesélyesebb csapatként állhatunk ki, és bár az újságok nem ezt mondják, mi tudjuk magunkról. Lábujjhegyen visszasétálok az ágyamhoz, ami mellett a bőröndöm fekszik. Kinyitom az egyik titkos rekeszét, és egy szál mentolos marlborot halászok elő belőle, a barátnőmtől kapott öngyújtóval együtt. Visszaosonok az ablakhoz, ahol gyakorlott mozdulattal gyújtom meg a cigarettámat. Elképesztően jól esik most ez. Nem vagyok egy nagy dohányos, de amikor olyan kedvem van, hébe-hóba elszívok egy-két szálat. Nincs ezzel semmi baj, annak ellenére, hogy profi sportoló vagyok. Amíg az edzéseken és versenyeken a legjobbat hozom ki magamból, senkit nem érdekel mit csinálok. Lassan szívom, nincs kedvem sietni, nincs is miért. Holnap csak reggel lesz edzés, a nap többi része szabad program, nekem pedig saját meglátásom szerint elég az öt óra alvás. A nyüzsgő város zajai apránként elhallgatnak, már csak nehány eltévedt autó húz át a villogó jelzőlámpák alatt. Kettő órára a kocsma előtti kis koncert is befejeződik, a gyér forgalom teljesen elapad. Egyedül maradok a csikkel a kezemben és az egyre cikázó gondolatokkal a fejemben. Bunkó módon kidobom az ablakon a kialudt cigarettavéget és halkan bebújva a takaró alá, aludni próbálok. Érzésem szerint órákig hánykolódom, valójában csak percek kérdése, mire nyugtalan, felszínes álomba szenderülök. Szemeim előtt gyerekkori emlékeim cikáznak, döbbent szülők csalódott arca, üvöltő apám grimasza. Fejüket csóváló edzők, rosszul passzolt labdák. Könnyek, elkeseredés. Keserű csókok. Depresszió. Temetés. Szakadt mezek, kettétépett fehér huszonnégyessel a hátukon. Égő haj szaga és vér. Üres tekintet a tükörben. Orvosok, egy pszichológus rendelője. Steril, kórházszagú szoba. Infúzió. Fény az alagút végén. Még csalódottabb, fásult szülők arca. Hivatali környezet. Egy új személyi igazolvány, amin a Karsai Attila név szerepel. Egy régi a szemétbe dobva, amin a Kelemen Anna. Az első válogatott mezem. Az első válogatott meccsem. Az első kupa a kezemben. Az első és egyetlen igaz szerelmem. A foci.